Eltelt, de nem múlt.
Márai Sándor Az igazi című művéből:
„Tavasz, verőfényben. És még az évszaknak is a lehető legcsodálatosabb szakasza. Sütött a nap, de nem forrón, fújt a szél, de nem túl erősen, az ég nyugodt volt és tiszta kék, az erdők pedig már zöldbe borultak a környező hegyekben; egyszóval nem is kívánhattak volna alkalmasabb időt az utazásra.
S Mastemann hallgatása sem feszélyezte már őket; elfogadták, hogy így akarja, és nem kutatták azt sem, miért. Csak ültek egy ideig maguk is csendben, míg a hintó szelíden ringott velük a jól kijárt úton, aztán Cassere folytatta gondolatmenetét, amit már korábban… a tiszta, az egészen tiszta szerelemről.
És pedig – fűzte hozzá – csak arról, vagyis a nem egészen tiszta szerelemről nem. Az egészen tiszta szerelem ugyanis, amiről ő beszél, az a lázadás legmélyebb és talán egyetlen nemes formája volt. Mert csak ebben a szerelemben vált az ember tökéletesen, feltétel nélkül, minden ízében szabaddá, és vált ezzel természetesen a lehető legveszélyesebbé is a saját világa számára.
– Mert így van – csatlakozott Walcke –, ha így gondolunk a szerelemre, akkor a szerelmes ember volt az egyedül veszélyes ember. Ő volt az, aki őszintén megundorodván tőle, képtelenné vált a hazugságra, s aki a leginkább átérezte a lázító különbséget a maga természettől fogva tiszta szerelme és a világ természettől fogva tisztátalan rendje között.
Mivel ő szerinte nem is arról van itt szó, hogy a szerelem volt maga a tökéletes szabadság, hanem hogy a szerelemben, ebben a szerelemben vált a legkibírhatatlanabbá, ha az ember nem volt szabad. Ami végül is ugyanaz, csak másképpen fogalmazva, mint amiről Cassere beszélt.
– Mindenesetre – vette vissza a szót Cassere –, az a szabadság, amely a szerelemből származott, a legmagasabb rendű volt a teremtett emberi állapotok között. Viszont milyen különös – mondta –, hogy ez a szabadság ugyanakkor az örökké magányos emberre íródott csupán, vagyis hogy a szerelem volt a magány egyik legfeloldhatatlanabb esete is, és hogy így sohasem adódhatott össze az a millió és millió szerelem, az a millió és millió lázadás, tehát az eszmény ellenére létező világ kibírhatatlan voltára vonatkozó millió és millió tapasztalat, aminek következtében aztán ez a világ sohasem is élhette át a maga első gyökeres forradalmát. Mert ez jött, ez következett volna: egy gyökeres forradalom a valójában mindig az eszmények ellenére létező világban. Mint ahogy nem jött és nem következett el, és most már soha többé nem is következhet el.
Eresztette el a hangját végül Cassere, aztán csend lett. És sokáig nem szólalt meg egyikük sem; így csak a kocsis hangja hallatszott be a bakról, ahogy a lovakat biztatja egy emelkedőn, azután meg már csak a kerekek zörgése, ahogy futott, szaladt velük a hintó, a Brenta-völgyben, már-már hazafelé.”


