Eltelt, de nem múlt.

Márai Sándor Az igazi című művéből:

„Tavasz, verőfényben. És még az évszaknak is a lehető legcsodálatosabb szakasza. Sütött a nap, de nem forrón, fújt a szél, de nem túl erősen, az ég nyugodt volt és tiszta kék, az erdők pedig már zöldbe borultak a környező hegyekben; egyszóval nem is kívánhattak volna alkalmasabb időt az utazásra.

S Mastemann hallgatása sem feszélyezte már őket; elfogadták, hogy így akarja, és nem kutatták azt sem, miért. Csak ültek egy ideig maguk is csendben, míg a hintó szelíden ringott velük a jól kijárt úton, aztán Cassere folytatta gondolatmenetét, amit már korábban… a tiszta, az egészen tiszta szerelemről.

És pedig – fűzte hozzá – csak arról, vagyis a nem egészen tiszta szerelemről nem. Az egészen tiszta szerelem ugyanis, amiről ő beszél, az a lázadás legmélyebb és talán egyetlen nemes formája volt. Mert csak ebben a szerelemben vált az ember tökéletesen, feltétel nélkül, minden ízében szabaddá, és vált ezzel természetesen a lehető legveszélyesebbé is a saját világa számára.

– Mert így van – csatlakozott Walcke –, ha így gondolunk a szerelemre, akkor a szerelmes ember volt az egyedül veszélyes ember. Ő volt az, aki őszintén megundorodván tőle, képtelenné vált a hazugságra, s aki a leginkább átérezte a lázító különbséget a maga természettől fogva tiszta szerelme és a világ természettől fogva tisztátalan rendje között.

Mivel ő szerinte nem is arról van itt szó, hogy a szerelem volt maga a tökéletes szabadság, hanem hogy a szerelemben, ebben a szerelemben vált a legkibírhatatlanabbá, ha az ember nem volt szabad. Ami végül is ugyanaz, csak másképpen fogalmazva, mint amiről Cassere beszélt.

– Mindenesetre – vette vissza a szót Cassere –, az a szabadság, amely a szerelemből származott, a legmagasabb rendű volt a teremtett emberi állapotok között. Viszont milyen különös – mondta –, hogy ez a szabadság ugyanakkor az örökké magányos emberre íródott csupán, vagyis hogy a szerelem volt a magány egyik legfeloldhatatlanabb esete is, és hogy így sohasem adódhatott össze az a millió és millió szerelem, az a millió és millió lázadás, tehát az eszmény ellenére létező világ kibírhatatlan voltára vonatkozó millió és millió tapasztalat, aminek következtében aztán ez a világ sohasem is élhette át a maga első gyökeres forradalmát. Mert ez jött, ez következett volna: egy gyökeres forradalom a valójában mindig az eszmények ellenére létező világban. Mint ahogy nem jött és nem következett el, és most már soha többé nem is következhet el.

Eresztette el a hangját végül Cassere, aztán csend lett. És sokáig nem szólalt meg egyikük sem; így csak a kocsis hangja hallatszott be a bakról, ahogy a lovakat biztatja egy emelkedőn, azután meg már csak a kerekek zörgése, ahogy futott, szaladt velük a hintó, a Brenta-völgyben, már-már hazafelé.”

 

Ez volt a ma reggeli Istentiszteleten kivetítve, elkértem.

Olyan ismerős.

Ez van, mit adhatok.

 

Karácsonyi

 Aromo úgy meséli, hogy Dömdödöm egyszer nagyon megszeretett valakit. Igen megörült, te is tudod, mennyire megörül az ember annak, ha megszeret valakit. El is indult Dömdödöm, hogy majd odaáll az elé a valaki elé, és azt mondja: szeretlek. Igen ám, de útközben látott két asszonyt. Éppen azt mondta az egyik a másiknak: "Én igazán szeretem magukat, de ha még egyszer átjön a tyúkjuk a kertembe!..." Mi az hogy "de ha még egyszer" - gondolkozott Dömdödöm -, akkor már nem fogja szeretni? Aztán jobban odanézett, s akkor ismerte meg a két asszonyt. Világéletükben gyűlölték egymást. "Ejha!" - mondta Dömdödöm, és odaért a templomtérre. Ott éppen egy zsinóros zekés poroszló püfölt egy rongyos gyereket. "Én szeretem az embereket - ordította a poroszló, és zitty! a somfa pálcával -, de azt nem tűrhetem...!" - óbégatta a poroszló, és zutty! a somfa pálcával. "Már megint ez a szó, már megint ez a szeretni szó!" - mormogott Dömdödöm, és elgáncsolta a poroszlót, s amíg őkelme feltápászkodott, ő is meg a rongyos gyerek is kereket oldott. S úgy futás közben fülébe jut egy beszélgetésfoszlány. Egy fiú éppen azt mondja a másiknak: "Én a világon a legjobban a pirított tökmagot szeretem." Erre már igazán elkeseredett Dömdödöm, de ez nem volt elég, mert akkor meghallotta, ahogy a ligetben egy lány azt mondja egy fiúnak: "Én igazán szeretlek." "Mi az hogy igazán?! - háborgott magában Dömdödöm. - Akkor talán olyan is van, hogy nem igazán? Ha nem igazán, akkor az már nem is szeretet. S ha szereti, akkor miért kell hozzá az az igazán? Vagy szeret valakit az ember, vagy sem." S akkor elgondolkozott ezen a szeretni szón. Mit is jelent igazából? Mit jelentett annak az asszonynak a szájából? Mit a poroszlóéból? Mit a tökmagevő fiúéból, és mit a ligetbeli lányéból? Mit? De már akkor oda is ért ahhoz, akit megszeretett. Megállt előtte, rápillantott, és azt mondta: "Dömdödöm." Azóta se hajlandó mást mondani, csak ennyit, hogy dömdödöm.

NM

NM 

Nincs másik életed. 

Nincs másxxxxxxxxx. 

Nincs Mxxxxxxxxxxx. 

Nincs. 

 40 éves lettem. 

Remélem még lesznek csodák.

Weiss mies - Climb and not fly.

Az idei nyári climb&fly túránk a svájci Weiss Mies, 4017 méteres csúcsára vezetett. Az első nap felsétáltunk a turistaházhoz 3200 méterre, 1600 szintet másztunk meg 4 óra alatt. Másnap a korai (4:00) kelés után, még sötétben a gleccser felé indultunk. Mivel mi voltunk az elsők, ezért kissé lassabban keltünk át rajta. A nehéz zsákok (ernyők miatt) 10 körül értünk csak fel. Sajnos a startolás kockázatos lett volna, a gyenge hátszél miatt, így sajnos nem tudtunk repülni. Lefelé könnyebb, de technikásabb volt az út, az olvadó hó miatt, de biztonságban lejutottunk a völgybe. Reméljük jövőre már repülni is fogunk :)

http://tilos.hu/online/2013/01/22/tilosradio-20130122-2100.mp3