Lázár Ervin: Hét szeretőm

A retemetesz



Erikán már az ajtóban látszott, hogy szomorú.

- Mi baj? - kérdezte megrettenve Simf.

A kislány előbb megkerülte az asztalt, fölkapaszkodott a szemben levő székre, állát az asztal peremére támasztotta, a tekintetével szép szomorúsághurkokat gubancolt a férfi köré.

- Sírnak - mondta.

Simf előtt egy pillanatig sem volt kétséges, hogy kicsodák. Nyilvánvalóan a felülnézetből ábrázolt, szépen kipikkelyezett, bandzsa krokodil, a bombaforma hal, az úthengerrel szétlapított farkas, a csánk nélküli, szögletes ló és persze ő: a retemetesz. Sírnak.

,,Bizonyára valamit elhibáztam - gondolta Simf -, megfeledkeztem valami lényegesről.'' Most már az ő szeméből is áradt a szomorúság, rézsút lefelé, éppen a kislány tágra nyitott, szép virágszemébe. Jó szomorúság volt, lilásvörös, fénylett tőle az asztal.

Mit is ronthatott el?

Amikor a kislány először belibegett...

Tavaszforma idő volt, csak Simf szívében volt ősz, legalábbis ő azt gondolta, ősz van benne, egészen Erika megérkeztéig. Egy szétbontott cigarettásdoboz belsejére rajzolgatott, azaz inkább csak firkált, mert hiszen oda se figyelt, csak húzta, kanyargatta a vonalakat, satírozgatott. Ekkor állt meg mellette a kislány. Figyelmesen nézte a rajzot - Simf még észre sem vette, de már érezte, hogy ez az ősz a szívében, ez csak mese, dehogyis van ősz a szívében. Erika rábökött a rajzra.

- Mi ez?

Simf tétován ránézett, elnevette magát, honnan kerül ide ez a tökmagvirág, virágtökmag, virágvirág gyerek?

- Ez egy retemetesz - mondta.

Erika szája kerekre nyílt.

- Ó - sóhajtotta -, gyönyörű! Hadd üljek az öledbe!

Simf ölébe telepedett (még hogy ősz, nevetséges!), és a papírra mutatott.

- Add nekem.

- A tied - mondta Simf -, neked rajzoltam. - És már hitte is, hogy tényleg Erikának rajzolta és hogy a kusza egyenesek és kacskaringók valóban egy retemeteszt ábrázolnak. Sőt, ez maga a retemetesz.

- A szeme nagyon szép - mondta Erika.

Ó, de még mennyire, és már látta is Simf a szemét, no nézd, van egy vidám szeme, egy szomorú szeme, egy szeme, amit csak alvásra használ, ezt a másikat meg, ni, kacsintásra, és nézd csak, itt a mosolygó szája, a fütyörésző szája, a lebiggyesztésre alkalmatos szája, s a rengeteg keze, hetvenkét lába, hisz csodalény ez a retemetesz. Örültek Erikával a retemetesznek. A retemetesz is örült nekik.

- A szívében tavasz van - mondta magabiztosan Simf.

- Rajzold bele - kérte őt Erika, és Simf belerajzolta a retemetesz szívébe a tavaszt.

Hát így kezdődött, ez volt az első találkozásuk. A retemetesz beköltözött Erika fiókjába, és bizonyára alig-alig volt oka rá, hogy a lebiggyesztős száját meg a szomorú szemét használja. Legalábbis Simf úgy gondolta.

- És most megint rajzolj nekem - kérte egyszer a kislány.

- Micsodát?

- Amit akarsz.

Simf vakarta a feje búbját, hiszen egyáltalán nem tudott rajzolni.

- Na jó - mondta, mert eszébe jutott, hogy valamikor gyermekkorában rajzolt egy krokodilt felülnézetből -, egy krokodilt rajzolok neked.

- Krokodilt? - kérdezte neheztelően Erika.

- Ez egy nagyon kedves krokodil lesz - mentegetőzött Simf, és munkához látott.

Valóban egy nagyon kedves krokodil született a papíron.

- Bandzsa - mondta boldogan Erika.

- No igen - emelte távolabbra magától a rajzot Simf, és oldalra döntött fejjel kacsintott rá.

Mindketten büszkék voltak a rajzra. Azaz mindhárman, mert a krokodil is büszke volt magamagára, s arra kérte Simfet, a bal első mancsába rajzoljon egy virágcsokrot, mert időnként szeretné fölköszönteni magát. Ilyenkor - mondta - majd átteszi a csokrot a jobb mancsába, és talán meg is hajol önmaga előtt, bár még e művelet végrehajtásáról nincsenek pontos elképzelései.

Kapott hát egy virágcsokrot.

- Tulipántkát is rajzolj bele - mondta Erika, és Simf belerajzolt hármat is.

Később Erika egy halat kért.

- Delfint, cápát vagy pontyot? - nagyképűsködött Simf, mert azt gondolta, halat rajzolni pofonegyszerű.

- Halat! - mondta Erika.

Simf háta feszülő ív a papír fölött, Erikáé is, pedig ő csak nézi, hogyan születik a hal. Hal?

- Ez egy bomba - mondja Erika.

- Nono - tiltakozik Simf -, ide nézz!

A bomba csúcsára szemet rajzol, szájat, kopoltyút.

- Jaj, pislog! - tapsol Erika.

Valóban, a bombaforma hal pislog, kacsingat, biztatja Simfet. Ő meg, mint egy fenomén, uszonyokat rajzol a halnak, hátuszonyt, hasuszonyt, oldaluszonyt, pótuszonyt, pikkelyeket, és megkérdezi a haltól:

- Kezet akarsz?

A hal rázza a fejét.

- Akkor mivel fogsz kezet? - kérdezi Erika.

- Az uszonyommal - mondja mély hangon a hal, és nyújtja az uszonyát.

A bombaforma hal is beköltözött Erika fiókjába a retemetesz meg a kancsal krokodil mellé, s nemsokára odaköltözött az úthengerrel szétlapított farkas is.

Igen, a farkas. Hát őkelme nem a legszebbre sikerült. A fogsora az gyönyörű volt. Mint a fűrész. De a teste, a teste bizony egy kicsit ellapult.

- Erre ráment az úthenger - mondta Erika.

- Jaj! - szisszent föl a farkas.

Gyorsan bekötözték, injekciót kapott meg aszpirint. Meg is gyógyult azon nyomban. Csattogtatta a fogát, és azt mondta:

- Én vagyok a világ legszebb, legegészségesebb farkasa.

És hát persze hogy ő volt.

- Te olyan gyönyörűen rajzolsz! - mondta Simfnek elérzékenyülve Erika.

Utolsónak a csánk nélküli, szögletes ló költözött be a kislány fiókjába.

- Milyen állatot a legnehezebb rajzolni? - kérdezte Simfet Erika.

- Lovat.

- Akkor rajzolj nekem egy lovat.

Hi-hú, fészkelődött Simf, még hogy lovat! - De mit tehetett, nekilátott. A fülén kezdte. A fül szép is lett, de ami az egész lovat illeti, meglehetősen szögletesre sikerült.

- Ej-haj - mondta Simf -, nincs csánkja.

- Ennek? - méltatlankodott Erika. - Öt csánkja is van. Gyönyörű öt csánkja. És nézd, milyen szépen fut!

A ló hátracsapta a fejét, és körülszáguldotta a papírt. Csak úgy porzott a lába nyoma.

Aztán Simf nagyon sokáig nem találkozott Erikával. Utazni kezdett, végigszáguldozta a világot. Jött és ment, ment és jött, futott és szaladt, járt és kelt. Egy helyet keresett, ahol majd tüzet rak, melengeti a kezét, és azt kiáltja: boldog vagyok! Rakott is tüzet, melengette is a kezét, de kiáltani csak azt tudta: jaj de boldogtalan vagyok! Jaj de keveset tudott Simf arról, mit kell tennie az embernek, hogy egyszer csak szétkiálthassa a boldogvagyokot. Így hát utazott. Kelő napjait mindig más hegyek dajkálták, nyugvó napjait mindig más hegyek temették. Jött és ment, ment és jött, futott és szaladt, járt és kelt.

S ahogy így bolyongott, kujtorgott, csavargott, lerajzolt magának mindent, amit látott. Hegyeket, házakat, templomokat, madarakat, kengurukat és sörényes hangyászokat. Eleinte nem nagyon ismert volna rá senki, hogy mit ábrázolnak a rajzok, de aztán Simf megtanult rajzolni. Pompás krokodilokat rajzolt és pompás halakat meg pompás farkasokat és igen-igen pompás lovakat.

Pompás, pompás, pompás - mondogatta Simf, és egyszerre csak úgy érezte, hogy nem jelent ez a szó semmit. Semmit, semmit, semmit.

S ekkor keveredett vissza a régi asztalhoz, a régi szobába, ott találta a régi ceruzákat, a régi papírokat, és benyitott hozzá Erika. Azzal, hogy ,,sírnak''.

És, mondom, Simf rögtön tudta, kikről van szó.

- Mert egy társ kell nekik - mondta Erika. - A krokodilnak egy krokodil, a halnak egy hal, a farkasnak...

- Értem! - rikkantott közbe Simf (pedig dehogy értette), és megragadta a ceruzát.

Erika gyanakodva nézett a krokodilra.

- Ez nem bandzsa - mondta.

Simf fölpillantott.

- Nem - mondta, és érezte, hogy a mellkasát nyomja belülről valami.

- Tulipántkája sincs.

- Nem kérte - suttogta Simf.

- Egy szót se szólt. Talán nem is tud beszélni.

A nyomás odabent.

És a halnak nem volt se pótuszonya, se mély, se magas hangja, árván karcsúskodott és izmoskodott a farkas, s a ló, a ló meg, nézd, csánkokkal, kényes hajlatokkal ékes, befont sörénnyel lobogó.

- Szépek - mondta Erika szomorúan.

Simfnek csak úgy döngött a szíve. Legalább egy szólalt volna meg, legalább egyetlenegy! De a pompás rajzok meg se pisszentek.

- Retemeteszt is - kérte Erika.

És Simf izzadt és reszketett, vonalazott és satírozott. De semmi, semmi, semmi. Ez nem retemetesz.

- De hiszen te rajzoltad! Nem emlékszel rá?

- Dehogynem - mondta Simf, dömm-dömm, a szíve -, de most már nem tudok, láthatod, nem tudok retemeteszt rajzolni.

Erika szelíden kivette a kezéből a ceruzát, kacskaringókat húzott, egyeneseket, görbéket, és ni csak, egyszerre ott volt a másik retemetesz, a vidám szemével, a szomorú szemével, az alvásra használatos szemével, a kacsintós szemével, a mosolygó szájával, a fütyörésző szájával, a lebiggyesztésre alkalmatos szájával, a rengeteg kezével s a hetvenkét lábával.

- Oda nézz - kiáltott Erika -, retemetesz!

Dömm-dömm, dobogott Simf szíve, dömm-dömm, dörömbölt szomorúan.

Most már tudta, hol kellett volna tüzet raknia.