és ezen a képen még nem is látszódik minden cuccom...



utolsó közös kép...

és akkor most jöhet, amit már leírtam, csak nem tudtam netre tenni...

2008-01-02-03
Addig is míg nincsen netem rendesen, elkezdem írni a naplóm. Persze ez normál helyzetben a blogra felkerülő dolog, de amíg az nem megoldható, addig is írok, most este, amikor már úgysincs más dolgom.
Ugyebár az egész a repülőúttal kezdődött, sőt, ha úgy vesszük, akkor inkább még az előtt. Az utolsó este el szerettem volna menni még síelni az Ágival, mert az még akkor megbeszéltük vele, amikor még nem voltunk együtt, sőt nem is terveztük. Szóval én nagyon menni akartam, Áginak is volt hozzá kedve, de a családnak nagyon nem tetszett az ötlet. Persze ez azért bizonyos szempontból érthető.
Végülis nem mentünk nem csak emiatt. Pakolnom kellett sokat, és főleg az volt a baj, hogy későn, mert nem száradtak meg, a v elemjövős ruháim. Úgyhogy bepakoltuk közösen azokat a cuccokat, amit szándékoztam és állaga miatt lehetett, utána lepihentünk – hiába száradtak meg a ruhák, pakolás már nem lett belőle. Viszont késő igen.
Másnap reggel korán kellett kelni, hogy elbúcsúzhasson tőlem a család, de ez jó hatással volt a pakolásra. A ruhákat szárazon gyorsan el lehetett rakni, így hamar megtelt a két zsák. Kimérve pontosan 20 kg alatt, a Tatonka a reptéren 19,8 kgnak mérve, nem rossz. A UP zsákot meg nem tudták megmérni, mert nem fért rá a méretre, így jobb híján azt is 20 kgnak írták be. Kézipoggyászom ekkor még három darabból állt: Salewa, Crumpli fotóstáska és új övtáska, a repülőre simán felengedtek.
Repülésről, mint élmény, inkább külön sokat.
A gép hivatalosan 20 perc késéssel indult, ami gyakorlatban nem tudom mit jelent, de vagy 45 perccel a kihirdetett időpont után szálltunk fel, ami azt is jelenti, hogy a leszállás is kb. 40 perccel később sikerült. Ekkor még azt hittem, hogy ez nem is olyan gáz. Aztán szépen kicsekkoltam útlevéllel, meg stb. aztán megkerestem, hogy hová kéne érkeznie a cuccoknak. Ezzel nem is volt gond, csak hogy őkelmék még a gépen, vagy a futószalag és a gép között jártak. De büszke voltam magamra, mert megtaláltam a rosszban is a jót, mert míg nem jöttek meg, addig elmentem wcre. Hehe. Aztán szép lassan, sok izgulás után kiírták, hogy felkerültek a szalagra a budapesti gép csomagjai is. Mindenkit félretúrva beálltam a legközelebbi helyre, és szerencsére a Tatonkám hamar jött. Szerencsétlenségemre a UP meg később sokkal. Leszálláskor, vagyis inkább utána rájöttem, hogy nem bírok 3 nagyobb táskával, az övtáskával, meg a Crumlival, így legalább őt begyömöszöltem a siklóernyős zsákba, mivel a buszon nem számít a súly – szegények. Ahogy megjött gyorsan rohanás, már amennyire lehetett. Persze ez így olvasva nem tűnik olyan durvának, amíg nem kellett vinnem mindent egyszerre addig nekem se volt az. (Persze aki ismer az tudja, hogy siklóernyőt, Ágimat egyszerre is szívesen cipelem és az nem ilyen durva…) Szóval kibotorkáltam az érkező részről, és rettentően örültem, hogy a vámos csak rossz szemmel nézett rám, de nem állított meg. Kilépve megpillantottam, a SAS Flybus jegypultot – öröm - és támadás rögtön, infoért, majd rögtön jegyvétel 65 korona, nem kevés.
(Most akkor ide egy kis szerkesztői hozzáfűzés: A Papa két tanácsot adott, nekem indulás előtt: az egyik az volt, hogy először mindig gondoljam át, hogy ő mit tenne ilyenkor. Szerintem ő biztosan előbb megkérdezte volna a Flyget buszt és vonatot, hogy az mennyibe kerül. Nem hallgattam rá, de csak kivételesen nem, de jól is tettem, mert ha még tíz percig húzom az időt, márpedig a vonat kicsivel messzebb van, akkor alvás Osloban és mint utólag kiderült a busz sokkal drágább.)
Megvettem azon nyomban, rohanás ki a buszhoz, szerencsére a pénztáros útba igazított. Pakk gyorsan be a busz aljába, felszállás és indult. Ha ezzel nem megyek el valószínűleg már nem érem el a Kristiansandi buszom.
Buszútról is van néhány érdekesség, több szempontból is. Kezdjük ott, hogy a jegyem az otthon kinyomtatott papíromon lévő vonalkódról lett beolvasva, abszolút egyszerű, miért nem tud ez itthon is így működni…Kényelmesen elhelyezkedtem két széken és tartottam a pozícióm az út végéig. Eléggé fáradt voltam, aludni akartam de nem nagyon tudtam, csak egy húsz percet, az öt órából. A busz örült módon közlekedett, már a Reptérről jövet is furcsa volt, hogy a busz megy a leggyorsabban 100 km/h-val előzgettünk, de az semmiség. Nem tudom mennyivel, de érzésem szerint simán szintén 100 körül vagy afelett nyomta neki végig a sofőr, ami magában még nem durva, de nagy pelyhekben hullott a hó, és legjobb útszakaszon is minimum 2 cm hó volt. A legszebb az volt, amikor a hó miatt kés sávra szűkült szakaszon, emelkedőn felfelé lement a 4cm havas útról a 10 cm mély szembe sávba és ott kezdtük előzni a Volvot és az előtte lévő teherautót. Kicsit tudott, ami mondjuk persze azt is jelentette, hogy percre pontosan érkeztünk meg az öt és fél órás út után. (Ja boccs Norvágia?!) Érkezés 23:35, leszállás, cucc felpakolás hátra – ami ugye nem egyszerű, körülnézés. Sehol senki. Hoppacska. Aztán valahogy előkerültek hárman, nézelődtek, én mosolyogtam és egymásrataláltunk. Ár jú Johnson? No sorry I’m Győző. Ok that’s great… hamar taxibanyomtak, 1 km-es út, 5 perc, 100 korona, de nem nekem kellett fizetnem. Szállásra fel, saját szoba, másikkal közös mosdóval és konyhával. Martin a szobatársam, norvég, direkt, majd fog jönni, ha kezdődik nekik a tanév. Elsőre tök jó, másodikra is, kulturált, csak hát drága.
Ki kellett pakolni alváshoz, fürdéshez, de mivel nagyon okos (és szerény) vagyok kitaláltam, hogy mivel nem lesz a hazapakoláshoz mérlegem, és mivel elég pontosan van kimérve, ezért nem ártana, ha tudnám, hogy micsoda miben volt, így írtam egy leltárt táskák alapján. Kettőkor feküdtem le. Kelés 7-kor.