LÁZÁR ERVIN: A RETEMETESZ
Erikán már az ajtóban látszott, hogy szomorú.
- Mi baj? - kérdezte megrettenve Simf.
A kislány előbb megkerülte az asztalt, fölkapaszkodott a szemben levő székre, állát az asztal peremére támasztotta, a tekintetével szép szomorúsághurkokat gubancolt a férfi köré.
- Sírnak - mondta.
Simf előtt egy pillanatig sem volt kétséges, hogy kicsodák. Nyilvánvalóan a felülnézetből ábrázolt, szépen kipikkelyezett, bandzsa krokodil, a bombaforma hal, az úthengerrel szétlapított farkas, a csánk nélküli, szögletes ló és persze ő: a retemetesz. Sírnak.
"Bizonyára valamit elhibáztam - gondolta Simf -, megfeledkeztem valami lényegesről." Most már az ő szeméből is áradt a szomorúság, rézsút lefelé, éppen a kislány tágra nyitott, szép virágszemébe. Jó szomorúság volt, lilásvörös, fénylett tőle az asztal.
Mit is ronthatott el?
Amikor a kislány először belibegett...
Tavaszforma idő volt, csak Simf szívében volt ősz, legalábbis ő azt gondolta, ősz van benne, egészen Erika megérkeztéig. Egy szétbontott cigarettásdoboz belsejére rajzolgatott, azaz inkább csak firkált, mert hiszen oda se figyelt, csak húzta, kanyargatta a vonalakat, satírozgatott. Ekkor állt meg mellette a kislány. Figyelmesen nézte a rajzot - Simf még észre sem vette, de már érezte, hogy ez az ősz a szívében, ez csak mese, dehogyis van ősz a szívében. Erika rábökött a rajzra.
- Mi ez?
Simf tétován ránézett, elnevette magát, honnan kerül ide ez a tökmagvirág, virágtökmag, virágvirág gyerek?
- Ez egy retemetesz - mondta.
Erika szája kerekre nyílt.
- Ó - sóhajtotta -, gyönyörű! Hadd üljek az öledbe!
Simf ölébe telepedett (még hogy ősz, nevetséges!), és a papírra mutatott.
- Add nekem.
- A tied - mondta Simf -, neked rajzoltam. - És már hitte is, hogy tényleg Erikának rajzolta és hogy a kusza egyenesek és kacskaringók valóban egy retemeteszt ábrázolnak. Sőt, ez maga a retemetesz.
- A szeme nagyon szép - mondta Erika.
Ó, de még mennyire, és már látta is Simf a szemét, no nézd, van egy vidám szeme, egy szomorú szeme, egy szeme, amit csak alvásra használ, ezt a másikat meg, ni, kacsintásra, és nézd csak, itt a mosolygó szája, a fütyörésző szája, a lebiggyesztésre alkalmatos szája, s a rengeteg keze, hetvenkét lába, hisz csodalény ez a retemetesz. Örültek Erikával a retemetesznek. A retemetesz is örült nekik.
- A szívében tavasz van - mondta magabiztosan Simf.
- Rajzold bele - kérte őt Erika, és Simf belerajzolta a retemetesz szívébe a tavaszt.
Hát így kezdődött, ez volt az első találkozásuk. A retemetesz beköltözött Erika fiókjába, és bizonyára alig-alig volt oka rá, hogy a lebiggyesztős száját meg a szomorú szemét használja. Legalábbis Simf úgy gondolta.
- És most megint rajzolj nekem - kérte egyszer a kislány.
- Micsodát?
- Amit akarsz.
Simf vakarta a feje búbját, hiszen egyáltalán nem tudott rajzolni.
- Na jó - mondta, mert eszébe jutott, hogy valamikor gyermekkorában rajzolt egy krokodilt felülnézetből -, egy krokodilt rajzolok neked.
- Krokodilt? - kérdezte neheztelően Erika.
- Ez egy nagyon kedves krokodil lesz - mentegetőzött Simf, és munkához látott.
Valóban egy nagyon kedves krokodil született a papíron.
- Bandzsa - mondta boldogan Erika.
- No igen - emelte távolabbra magától a rajzot Simf, és oldalra döntött fejjel kacsintott rá.
Mindketten büszkék voltak a rajzra. Azaz mindhárman, mert a krokodil is büszke volt magamagára, s arra kérte Simfet, a bal első mancsába rajzoljon egy virágcsokrot, mert időnként szeretné fölköszönteni magát. Ilyenkor - mondta - majd átteszi a csokrot a jobb mancsába, és talán meg is hajol önmaga előtt, bár még e művelet végrehajtásáról nincsenek pontos elképzelései.
Kapott hát egy virágcsokrot.
- Tulipántkát is rajzolj bele - mondta Erika, és Simf belerajzolt hármat is.
Később Erika egy halat kért.
- Delfint, cápát vagy pontyot? - nagyképűsködött Simf, mert azt gondolta, halat rajzolni pofonegyszerű.
- Halat! - mondta Erika.
Simf háta feszülő ív a papír fölött, Erikáé is, pedig ő csak nézi, hogyan születik a hal. Hal?
- Ez egy bomba - mondja Erika.
- Nono - tiltakozik Simf -, ide nézz!
A bomba csúcsára szemet rajzol, szájat, kopoltyút.
- Jaj, pislog! - tapsol Erika.
Valóban, a bombaforma hal pislog, kacsingat, biztatja Simfet. Ő meg, mint egy fenomén, uszonyokat rajzol a halnak, hátuszonyt, hasuszonyt, oldaluszonyt, pótuszonyt, pikkelyeket, és megkérdezi a haltól:
- Kezet akarsz?
A hal rázza a fejét.
- Akkor mivel fogsz kezet? - kérdezi Erika.
- Az uszonyommal - mondja mély hangon a hal, és nyújtja az uszonyát.
A bombaforma hal is beköltözött Erika fiókjába a retemetesz meg a kancsal krokodil mellé, s nemsokára odaköltözött az úthengerrel szétlapított farkas is.
Igen, a farkas. Hát őkelme nem a legszebbre sikerült. A fogsora az gyönyörű volt. Mint a fűrész. De a teste, a teste bizony egy kicsit ellapult.
- Erre ráment az úthenger - mondta Erika.
- Jaj! - szisszent föl a farkas.
Gyorsan bekötözték, injekciót kapott meg aszpirint. Meg is gyógyult azon nyomban. Csattogtatta a fogát, és azt mondta:
- Én vagyok a világ legszebb, legegészségesebb farkasa.
És hát persze hogy ő volt.
- Te olyan gyönyörűen rajzolsz! - mondta Simfnek elérzékenyülve Erika.
Utolsónak a csánk nélküli, szögletes ló költözött be a kislány fiókjába.
- Milyen állatot a legnehezebb rajzolni? - kérdezte Simfet Erika.
- Lovat.
- Akkor rajzolj nekem egy lovat.
Hi-hú, fészkelődött Simf, még hogy lovat! - De mit tehetett, nekilátott. A fülén kezdte. A fül szép is lett, de ami az egész lovat illeti, meglehetősen szögletesre sikerült.
- Ej-haj - mondta Simf -, nincs csánkja.
- Ennek? - méltatlankodott Erika. - Öt csánkja is van. Gyönyörű öt csánkja. És nézd, milyen szépen fut!
A ló hátracsapta a fejét, és körülszáguldotta a papírt. Csak úgy porzott a lába nyoma.
Aztán Simf nagyon sokáig nem találkozott Erikával. Utazni kezdett, végigszáguldozta a világot. Jött és ment, ment és jött, futott és szaladt, járt és kelt. Egy helyet keresett, ahol majd tüzet rak, melengeti a kezét, és azt kiáltja: boldog vagyok! Rakott is tüzet, melengette is a kezét, de kiáltani csak azt tudta: jaj de boldogtalan vagyok! Jaj de keveset tudott Simf arról, mit kell tennie az embernek, hogy egyszer csak szétkiálthassa a boldogvagyokot. Így hát utazott. Kelő napjait mindig más hegyek dajkálták, nyugvó napjait mindig más hegyek temették. Jött és ment, ment és jött, futott és szaladt, járt és kelt.
S ahogy így bolyongott, kujtorgott, csavargott, lerajzolt magának mindent, amit látott. Hegyeket, házakat, templomokat, madarakat, kengurukat és sörényes hangyászokat. Eleinte nem nagyon ismert volna rá senki, hogy mit ábrázolnak a rajzok, de aztán Simf megtanult rajzolni. Pompás krokodilokat rajzolt és pompás halakat meg pompás farkasokat és igen-igen pompás lovakat.
Pompás, pompás, pompás - mondogatta Simf, és egyszerre csak úgy érezte, hogy nem jelent ez a szó semmit. Semmit, semmit, semmit.
S ekkor keveredett vissza a régi asztalhoz, a régi szobába, ott találta a régi ceruzákat, a régi papírokat, és benyitott hozzá Erika. Azzal, hogy "sírnak".
És, mondom, Simf rögtön tudta, kikről van szó.
- Mert egy társ kell nekik - mondta Erika. - A krokodilnak egy krokodil, a halnak egy hal, a farkasnak...
- Értem! - rikkantott közbe Simf (pedig dehogy értette), és megragadta a ceruzát.
Erika gyanakodva nézett a krokodilra.
- Ez nem bandzsa - mondta.
Simf fölpillantott.
- Nem - mondta, és érezte, hogy a mellkasát nyomja belülről valami.
- Tulipántkája sincs.
- Nem kérte - suttogta Simf.
- Egy szót se szólt. Talán nem is tud beszélni.
A nyomás odabent.
És a halnak nem volt se pótuszonya, se mély, se magas hangja, árván karcsúskodott és izmoskodott a farkas, s a ló, a ló meg, nézd, csánkokkal, kényes hajlatokkal ékes, befont sörénnyel lobogó.
- Szépek - mondta Erika szomorúan.
Simfnek csak úgy döngött a szíve. Legalább egy szólalt volna meg, legalább egyetlenegy! De a pompás rajzok meg se pisszentek.
- Retemeteszt is - kérte Erika.
És Simf izzadt és reszketett, vonalazott és satírozott. De semmi, semmi, semmi. Ez nem retemetesz.
- De hiszen te rajzoltad! Nem emlékszel rá?
- Dehogynem - mondta Simf, dömm-dömm, a szíve -, de most már nem tudok, láthatod, nem tudok retemeteszt rajzolni.
Erika szelíden kivette a kezéből a ceruzát, kacskaringókat húzott, egyeneseket, görbéket, és ni csak, egyszerre ott volt a másik retemetesz, a vidám szemével, a szomorú szemével, az alvásra használatos szemével, a kacsintós szemével, a mosolygó szájával, a fütyörésző szájával, a lebiggyesztésre alkalmatos szájával, a rengeteg kezével s a hetvenkét lábával.
- Oda nézz - kiáltott Erika -, retemetesz!
Dömm-dömm, dobogott Simf szíve, dömm-dömm, dörömbölt szomorúan.
Most már tudta, hol kellett volna tüzet raknia.
