Ez a legszomorúbb képem...

A legelviselhetetlenebb dolog cél nélkül lenni.
Komoly cél nélkül, ami megfesti az életed perspektiváját, hogy tudjad, hogy miért érdemes tenni valamit, hogy mi az amiért dolgozol, amiért vagy, amit el akarsz érni.
Cél nélkül viszont csak vagy, úgy ahogy, szépen éldegélsz, elfotoszintetizálsz, túlélsz, valamit valahogy értelmetlenül.
Így vagyok én is. Reggel felkelek, elmegyek az egyetemre/iskolába elvagyok valahogy, mert tudom, hogy ezt kell tennem, aztán a lehető leghamarabb hazamegyek és csak ott úgy elvagyok. Sehogy, tulajdonképpen, az utóbbi hónapot végiggondolva semmit se csináltam, nem tudok egy konkrét dolgot se mondani. Sajnos.
Kis részcélok mozgatnak csak, el kell menni Egerbe, verseny lesz, ha már összeszerveztem a csapatot, akkor oda kell menni, tandemoztatni, hogy megadjam a tartozásaim, elmenni bőgőre, színházba a Papával, hogy ne tartson bunkócskának...
amit kell és megkívánnak tőlem megteszem. De csak mert ilyen vagyok, a miértet nem látom és azt se tudom, hová vezet ez az egész, mi lesz így.
Nyilván nemsoká kimegyek Norvégiába, majd ott talán lesz valami más.
De aztán ebbe jöjjek haza? Mikor már szobám se lesz? Minek, miért?
Részcélokkal csak addig kibírjam, ez így szörnyű nehéz és értelmetlen.