Emlék otthonról...itt kirándultunk utoljára Ágimmal, na meg itt repültem el felette, fentről sem rossz látvány!

A repülés
Persze ez már sokkal inkább elkezdődött a repülőtéren. Nem ismertem jól magam, eddig azt hittem, nem érdekelnek a repülőgépek, a bár mondjuk, ha a kezembe került egy repülős újság azt elolvastam, de csak ennyi. Erre kimegyünk a repülőtérre, és muszáj volt a gépeket néznem a várakozás alatt is. Megragadtak.
Aztán becsekkolás után leültem - a gépek elé - megírtam gyorsan néhány sms-t és aztán már be is kellett szállni a buszba ami vitt a géphez. Útközben végig a repteret figyeltem, körüskörül mindenfelé csak gépek, kicsi-nagy-helikopter-utasszállító és tehergép. A köd az indulásom tiszteletére felszívódott és gyönyörűen sütött a napocska. Hamar odaértünk a géphez, ami kissé ócska-réginek nézett ki. Az tudtam, hogy Boeing 737-megyünk, de az nem tudtam, hogy annak vannak régebbi, meg újabb változatai (mostmár tudom, mert elolvastam a gépen a Norwegian Airlines bemutatkozóját), pedig amikor várakoztunk, akkor ott állt egy gyönyörű vadiúj 737, a szépséges felálló szárnyvégekkel és én naívan azthittem, hogy egy ilyen gyönyörűséggel megyek.
Elég kicsi utastere volt a gépnek, jóval nagyobbra számítottam, főleg jó lett volna a sok kézipoggyászom miatt. Foglalva volt a helyem az ablak mellé, be is csüccsentem, szerencsére a mellettem lévő hely üres maradt (talán az egyetlen üres hely – úgylátszik büdös vagyok). Akkor is az ablakon bámultam kifelé, amikor elmagyarázták mit kell csinálni ha óceánba pottyanunk, meg hogyan lehet használni az oxigén maszkokat. Nem figyeltem, nem is volt rá szükség. Felszállás előtt bekötették velem az övet, de minek (egy olyan siklóernyősnek minek, aki a beülőben állva szokott repülni???). Egész jól gyorsult a gép, de nem volt olyan durván ülésbepréselős, mint amilyennek egyesek beállították. Aztán felszálltunk, annyira simán, hogy az már durva. És repültünk, emelkedtünk rendesen, szépen magasra. Egy ideig próbáltam követni merre járunk, csak nem ismerem a vidéket Ferihegytől kifelé, így hamar elvesztem valahol útközben. De azért nagy lelkesen figyeltem tovább, mert a látvány meseszép volt, mert a város fele még ködben voltunk és mi pont a ködhatár mellett repültünk el, amit ráadásul szépen kiszínezett a napocska aranyszínűre. Aztán átrepültünk a Dunán és vizitáboros kalandjaim után már tudtam is, hogy merre járunk. Pilis felett repültünk végig, vagyis inkább a Duna fölött, Esztergomig tudtam követni, aztán hello. Az Ipolyt (ha egyáltalán az volt) még láttam egy darabig. Ez még egészen olyan érzés volt, legalábbis látványra, mint amikor siklóernyővel repülök. Aztán szép lassan jött megint a köd, jöttek a felhők, felemelkedtünk magasra és köröskörül már csak a felhőtengerek hullámoztak. Maga a repülés nem volt félelmetes, csak az a néhány pillanat, amikor megremegett a gép (gondolom turbulencia –okt. megjegyzés). És ebben sem az volt a rémisztő, hanem az, hogy az egész szárny mozgott és a hajtómű is, csak pont már amplitúdóval, úgy nézett ki mindig, hogy pont a következő pillanatban le fog törni, az egész szárnnyal együtt. De bíztam a gépben.
Az élményről
Maga ott a fentlevés, azaz a látványa miatt hihetetlen. Az a baj, hogy nem valószínű, hogy tudok ujjat mondani azoknak, akik már repültek, de most Áginak mesélek, aki még nem repült nagy géppel. Nem tudom máskor milyen szokott lenni, de most Magyarországot elhagyva felhők fölött repültünk végig. Néhány helyen át lehetett látni a felhőkön, figyeltem is, de főleg a felhők voltak. Én titokban azt reméltem, hogy majd látok a felhőkből kiálló hegyeket, de nem volt semmi ilyen, sajnos. A felhők fölött voltunk jóval, fölöttünk alig-alig néha volt egy-egy kósza cirrus, de azok csak foszlányokban, amorf alakban. Jó-jó igaz, hogy még ilyeneket se láttam ilyen közelről. Alattunk viszont gyönyörűen tornyosultak, meg fodrozódtak, meg hullámozgattak a felhők. Leginkább úgy lehet elképzelni, mint egy tengert, aminél egy pillanatra megállították az időt és a hullámok megmaradtak tarajozva, a hullámhegyek és völgyek a mélybe és magasban, körülnézel, és mindenhol csak ez. És érdekes ettől még, mert bárhová mész, mindig a tenger van, de mindig más és más alakban. Szép tényleg. A legszebb azért a leszállásunk előtt volt. Pont naplementére értünk oda, gyönyörű színspektrum rajzolódott ki az égre. Felül egészen sötétkék, lefelé haladva az világosodott ki fehérré, majd ment át sárgáson keresztül narancsba, majd a napocskába. Mi meg csak mentünk egyre közelebb a felhőkhöz. Vicces volt, mert lehetett hallani, amikor elvették a gázt a motorról és csak siklottunk. Szépen bele a felhőkbe, lassan eltűnt a naplemente. Lent már egész sötét volt. Pont a felhők határán fordultunk, így néha még fel-feltűnt egy pillanatra a gyönyörűség. Aztán már a hóviharban siklottunk a ködben egy darabig.
Furcsa érzés volt látni, ahogy a rengeteg hópehely belemegy a turbinába, de nem izgultam nagyon, tudtam nem lehet baj, biztos sokszor szálltak már le így. Szerencsére nem kellett köröznünk, várakoznunk a repülővel. A leszállópálya is hóban volt, javában szakadt. A földet érés nyugis volt, nem lehetett nagy rándulást érezni, bár az érzékelhető volt, hogy a lengéscsillapítok azért dolgoztak. Kb. olyasmi függőleges sebességű lehetett, mint egy rosszul sikerült tandemes érkezésem, nem durva. Aztán nagy fékezés, hallani lehetett, ahogy a kerekek csúsznak a havon. Aztán rövid gurulás után egyből beparkolt a helyére. Ügyesebben parkolt a géppel, mint én autóval, azért nem rossz.