A lánynak a nevével, akit szeretek, de mivel nem érdemli meg...

A túrám!

2008-06-12-14, Csütörtök- Szombat

Egész aranyos, kompakt pakkal indultam útnak, végül is három napra nem kell olyan sok minden, nem? Bele is fértem a Tatonkámban, minimál cuccal, kajával 22 kg. (Mert szereztem mérleget, és összesen meg 100kg voltam – ami rosszat jelent, nagyon – najó ruhában, de akkor is 75 felett vagyok.)
A buszút Stavangerbe viszonylag eseménytelenül telt, néha felébredtem, akkor megállapítottam, hogy egész szép helyen járunk, meg hogy onnan is lehetne talán repülni, aztán visszaaludtam.
Fél kettőkor érkeztem Stavangerbe, rögtön a turista információt kerestem, ott meg persze, hogy hogyan is tudnék Preikestolenre és Kjeragra menni. Preikestolenbe 3 után megy a hajó, majd busz, de vissza ma már nem tudok jönni, Kjeragra pedig csakis autóval… Mondom azt nem hiszem, erre najó talán hajóval Lysefjord végéig és onnan taxival fel, de aztán nem tudok hol aludni, meg Preikestolenen se fogok tudni, mert tele lesz a turistaház, mosolyogtam rá egy nagyot, megoldom köszönöm.
Viszont a Kjerag kicsit tényleg lehetetlennek tűnt, mert egy hajó megy csak oda, egy nap egyszer és az is korán és drágán. Mindenesetre gyorsan elmentem, vettem jegyet a kompra, aztán a maradék másfél óra alatt körbesétáltam Stavanger belvárosát a huszonkét kilómmal.

A komp egy nagy autószállító volt, olyasmi, mint ami Tihanynál jár, csak még nagyobb és sokkal gyorsabb. De furcsa érzés volt, ahogy remegett, meg hajlongott a tenger hullámai miatt, csodálkoztam, miért nem törnek ki az ablakok.
A buszon felfelé én egyedül voltam, ki az a marha aki ilyenkor megy oda fel, de így legalább beszélgettem a sofőrrel, aki Bergenből való, és igazolta, hogy Bergenben egy évben tényleg csak 60 olyan nap van, amikor nem esik az eső.
Felsétálás kényelmesen két óra alatt, majd a Prédikálószéken pihizés, banánevés, mert igazából nem is ebédeltem, meg persze fotózás. Aztán elindultam felderíteni a környéket, meg keresni valami barátságos helyet alváshoz, mert elég csúnyának, azaz esősnek nézett ki a dolog.

Hamar találtam is kedves sziklát, ami alatt egész sok hely volt, hogy még kényelmesen be is fértem. Kicsit átpakoltam a köveket, végre vacsoráztam, aztán még ettem és pihentem. Lefekvés előtt még elmentem egy kis fotóskörre, fel a csúcsra, és még világosban lefeküdtem 11 körül és néhány felébredéssel egészen 10-ig aludtam, szerintem Norvégiai leghosszabb alvásom.
Gyors reggeli, pakolás, majd fotózgatva indulás lefelé. Prédikáló-szék tele, de mintha hallottam volna magyar hangot, gyanús volt, de aztán nem beszéltek, úgyhogy arrébb álltam. De gyanús volt, és mikor láttam, hogy indulnak odamentem, hátha magyarok és hátha van valami ötletük, hogyan tudnák átjutni a Kjeragra. És magyarok voltak, beszélgettünk kicsit, aztán elmentek. Én vissza pihenni, enni, fotózni, aztán egyszer csak megint ott voltak, és mondták, hogy esetleg áttudnának vinni délután, mert oda mennek, hát erről álmodtam! Gyorsan leegyeztettünk mindent, mert ők még Stavangert megnézték délután, de a kompnál találkozó. Ők el, én meg nagy boldogan ott maradtam és ettem annyit ami belém fért, hogy napközben ilyenekkel ne kelljen majd törődni.
Szép kényelmesen lefelé, mert ráérek, szuvenír vásárlás a parkolóban (nahát..), aztán a busszal le a kikötőbe, ott még volt 40 percben, addig elsétáltam egy ingyen forrócsokiért a közeli Statoilba.
A hajóval megjött József és Erika, és már indultunk is, hogy ne késsük le a másik kompot, amivel a Kjerag felé tudunk menni. Tök jó volt velük menni, jól el tudtunk beszélgetni fotózásról (arról szeretek) meg Norvégiáról, ők épp a 10 napos utazásuk vége felé jártak. Útközben sok helyen megálltunk fotózni, ez is hihetetlen jó volt, ennél jobban nem is alakulhatott volna a dolog, sőt még azt is felajánlották, hogy holnap elvisznek Hovden felé, ahonnan talán lesz busz (mert a stavangeri fél hármast biztosan nem érném el, más pedig nincs).
9 körül értünk a parkolóba, ott még nézelődtünk, fotóztunk stb. kb. fél körül indultam fel. A legelső szakaszokon találkoztam az utolsó lefelé jövőkkel, nézték is mit csinálok. Ki is volt írva, ködben, nagy szélben ne menjünk, mert veszélyes. Köd még nem volt, csak szél, meg hihetetlen fények (köszönhetően a nagy csúnya szürkefelhőknek, amikből bármelyik pillanatban eshetett volna). Fotóztam, amíg átsütött a nap a felhőkön, innen vannak azok a képek.
Utána meg csak bandukoltam. Persze a vége felé jött a köd, meg sötétedett is. Aztán egyszer csak azon vettem észre magam, hogy se jelzés, se semmi, csak köd és fogalmam sincs mit kéne keresni (térképről nem is álmodtam). Úgyhogy kicsit tűnődtem mi legyen, aztán megtaláltam magam, mert kicsit túlmentem.

Itt vagyok elveszve...
Elsőnek a Kjerag sziklához értem, pár fotó és felöltözés után rögtön nekiláttam sátrat építeni, meg a ködszitált picit, és nem akartam elázni. Persze a nálam lévő építkezési fóliából nem igazán lehetett, mert a szél rögtön szétfújta, úgyhogy más megoldás után néztem. Elindultam felfelé a platóra, és rögtön megláttam a kedves sziklácskámat. Kipróbáltam beférek-e alá, hát épp hogy, de jó lesz. Lepakoltam, még a maradék világosságot kihasználva elmentem fotózni a fjord szélére. Ahonnan bázisugrani szoktak…kicsit merengtem ezen és álmodoztam. Aztán vacsi és alvás.
Nem sokat aludtam, 5 körül felébredtem, igaz nem volt a legkényelmesebb a szikla alá beszorulva, de legalább kicsit fotóztam, járkáltam, hogy átmelegedjek. De aztán mivel még nagyon korán volt, de nem esett így kifeküdtem csak úgy és még aludtam egy órát. Az első turista reggel nyolckor jött, egy svájci buszvezető bácsi, aki beutazta már egész Európát, és most a szabadságában elmotorozott ide, reggel 6kor indult lentről. Csináltam neki néhány képet, ahogy a sziklán áll, mert egyedül, még önkioldóval se megy (teszteltem).
11-12 közözz számítottam, hogy jönnek fel Józsiék, úgyhogy időm volt csomó, a cuccomat otthagytam az alaptáboromban és egyszál fényképezőstül elindultam felderíteni a másik oldali platót, meg aztán a hegycsúcsra is fel akartam mászni. Közben elkezdett szakadni a hó, úgyhogy a fotózás kicsit szünetelt. Szép nagy kört tettem meg, de rendesen kellett keresni az utat, a hó foltok és a sziklák között, mert voltak 4-5 méteres rések, és nem akartam mondjuk, pont egy olyanba belecsúszni a hóval együtt.
Aztán találkoztam néhány gyanús alakkal, gyanús táska és ruhák, videókamerás bukósisak a kézben, vajon ezek mit akarnak itt? Meg is kérdeztem őket, csak nem bázisugrani fogtok? Deee. Rögtön megkérdezem a svéd kislányt, hogy mehetek-e velük, mert annyira tetszik, de eddig mindig csak videón láttam, hát persze, mondta…Több kérdés nem volt, ráadásul én vezettem el őket az ugrópontra, mert reggel pont arra voltam. Egész hamar összekészültek, én meg sorozatra állítottam a gépet és…
Sajnos nem volt a legjobb perspektíva, így is 1000 méter fölött a szikla szélén ültem, hogy jobb perspektíva legyen. Az utolsó hagyott is nekem ott egy banánt ajándékba.

Kicsit átértékeltem a bázisugrást, kicsit csalódás volt hangulatilag…de én is hadd…
Visszafelé a sziklánál találkoztam velük, úgyhogy fotózhattuk egymást és végre lett olyan kép is Józsi jóvoltából, amikor a sziklán állok, vagy játszok…
Gyorsan összepakoltam, utolsó pillanatok a fjord szélén, aztán szemerkélő hóban elindultunk lefelé. Már reggel megálmodtam, hogy velem az utolsó pillanatban fog történni valami, hogy majd jól ne tudjak repülni itthon. És tényleg, az utolsó lejtőn lefelé…addig végig nem a kijelölt úton mentem, nem is használtam a láncokat, semmi, erre akkor ott mentem, és a kikopott sziklán persze megcsúszott még a megbízható bakancsom is, elkaptam a láncot, de utána nagyobb fal volt, úgyhogy ott akartam maradni, így egy szél bokámon, előrefeszült állapotban támaszkodott meg a 100 kilóm, amíg csak egyet nem reccsent. Hát ettől a hangtól megijedtem, de felálltam, fájt, de járni tudtam. Utána nagy ívben kerültem a láncot, meg a kijelölt utat.
AZÉRT HA VALAKINEK VAN EGY KÖLCSÖN MŰBOKÁJA, AKKOR MEGSZÁNHATNA VELE PÁR HÉTRE, csak mert anélkül folyamatosan újra meg fogom húzni a repüléssel otthon.
Utána szépen elindultunk, szép kicsi utakon, haladtunk, ahogy lehetett. Elérve a buszútvonalamat az első megálló közelében megkérdeztem két embert is van-e busz. Persze, holnap reggel 730kor. Hát ez nem tetszett, de fel voltam rá készülve. Kajám volt, aludni tudtam volna bárhol, de mégis. Korán volt, úgyhogy stoppolásban reménykedtem, de volt vagy 200 km-nyi út, nem túl sűrűn lakott helyen.
A negyedik kocsi két percen belül fel vett, két hozzám korú szőke norvég néni ült benne, de a bénák nem tudtak angolul, úgyhogy nem beszéltünk túl sokat. mindenesetre, egy jó darabon, erdei kerülőutakon (hogy kikerüljük a fizetős szakaszt), nem lassan elvittek. Utána kicsi ázás, de kb. 10 percen belül volt egy következő autó, ami elvitt a következő faluig – de ez is volt 20 km, úgyhogy jó. Ott találtam egy buszmenetrendet (mert itt nem úgy van, mint drága jó hazánkban, hogy mindenhol van) és kiderült, hogy Evje-ből este még van egy busz. És az már csak 12 km. Stoppoltam, de fél óra alatt nem vettek föl, úgyhogy fájós boka ide vagy oda elindultam gyalog, mert három óra alatt pont odaérek. Úgy 7 km után vettek fel és vittek el, azért örültem. Evjeben kajálás, és sok várás, majd a drága busszal haza, és persze alvás a buszon is.

Evjei fotó

Sok mázli…
és még milyen fotók, most ezeknek igazán örülök!!!