Kezdek megvilágosodni

Thomas Gordontól vagy se? ez jó kérdés

de csakazért is idemásolom azt a 7 oldalt amit írtama holnapi, vagyis már mai pepszi vizsgámra, csak azért, mert senkit se érdekel, ellenkezésből...
csak az egy baj van vele, hogy emiatt el fog tünni a fekete-fekete-feketés íráaska, pedig azt úgy szeretem, majd néha romantikázásból berakom előre....

na szóval:
Pedagógia – pszichológia házidolgozatom

Thomas Gordon: Teacher Effectiveness Training
A tanári hatékonyság fejlesztése
A T.E.T.-módszer


„Úgy tűnik, hogy képzésünk során a tanárok vagy túlságosan leegyszerűsített képeket kapnak az emberek közötti kapcsolatok természetéről, vagy egy bonyolult elméleti kotyvalékkal jönnek ki a főiskoláról, ami Freudtól, Rogerstől, Adlertől és Ericsonról vett részletekből áll, hozzáadva egy csipet mindféle más, általuk valaha is olvasott szerzőt, és az egész bőségessen meg van szórva B.F. Skinnerrel.”


Ezt a könyvet választottam az elemzés alapjául, viszonylag érthető okok miatt, ez volt meg otthon, és a kevés idő miatt nem is volt időm utánajárni a többinek, de érdekelt is egy kicsit a könyv, már egyszer-kétszer bele is olvastam és kialakítottam valamilyen véleményt magamnak. Most, hogy kissé bővebben átolvastam kicsit formálódott a dolog, de lényegében ugyanaz, megpróbálom megfogalmazni.
Rögtön az elején kezdtem a könyvet, a bevezetésnél, ami nem szokásom, de mégis jó volt ez így, mert tényleg örömteli dolgokat ismerhettem meg belőle. Szerintem az egy nagyon jól működő rendszer lehet/lenne, amikor olyan szintű a szülő-tanár(-diák) kommunikáció, hogy egy-egy ilyen tanfolyamot tudnak egymásnak ajánlani, vagy, talán ami még fontosabb, hogy el is tudják ezt fogadni a másiktól. Ezt nagyon jó rendszernek tartom, ehhez talán hozzájárul az is, hogy a könyv is foglalkozik a kiegészítő fejezetekben azzal, hogyan lehet ezzel megismertetni másokat. Pont ez az, ami a leginkább megfogott a könyvben, hogy mennyire gyakorlatias, persze ez abból a szempontból talán érthető, hogy eredetileg ez egy tanfolyam volt, amit „kiadtak” könyvformájában is, de talán ez az egyik legnagyobb értéke felém vagy felénk tanárnak készülők irányába, hogy gyakorlatban foglalkozik az előforduló problémákkal, ez a lényeg, de ezzel a későbbiekben még sokkal bővebben szeretnék foglalkozni a dolgozatomban.
A bevezetés számomra még egy kicsit önreklámozónak vagy talán önajnározónak tűnik, nagyon dicséri a saját módszert, amit persze elfogadok (a könyvben is számokkal alátámasztják), hogy lehet eredményes, de akkor is furcsa, bár azt lehetségesnek tartom, hogy Amerikában szükség van erre, de ehhez nem értek, nem akarok többet foglalkozni vele.
A kicsit furcsa bevezetés után, viszont egyből a közepébe vág, rögtön a tanár-diák közötti hiányzó láncszemet vizsgálja, hogy mi az a dolog, amin megbukik a tanári eredményesség, minden tanári jóindulat és szándék ellenére? A szerző szerint ezt mindig a tanár-diák kapcsolatok minőségén dől el, ami pedig a kettőjük közötti kommunikációtól függ. Ennek a kommunikációnak a fejlesztéséről szól a tanfolyam, ettől függ az eredményesség a könyv szerint. Dióhéjban és kisarkítva ennyi.
Már az elején szeretném leszögezni, hogy igen sok mindennel nem tudok egyetérteni a könyvben, ezeket szeretném majd kiemelni a későbbiekben illetve, hogy mik azok, amiket mégis el tudok fogadni és felhasználni.
A következő fejezetben az általa ideálisnak vélt tanár-diák kapcsolatot szemlélteti az író, a tanári szerepek, viselkedések, attitűdök bemutatásával. A tekintélyelvű vagy engedékeny pedagógiai vitát külön megemlítve, amire szintén szeretnék még én is kitérni. Utána a felmerülő problémák sajátosságaival foglalkozik, majd a harmadik fejezetben ezeknek a megoldásával, amit kifejezetten a meghallgatásra hegyez ki, az aktív és kapunyitó meghallgatások által kiváltható kreatív, talán eltúlozva fogalmazhatók úgy is, hogy autodidakta problémamegoldásra épít, elvárja a gyerek önállóan, saját kreativitásukat használva próbáljanak meg boldogulni. A továbbiakban az aktív hallgatás széleskörű alkalmazhatóságáról van szó, a különböző szituációkban. A könyv további részeit egyenlőre nem áll módomban elolvasni és értelmezni, főként az időhiány miatt.
A fentiekről szeretnék írni a későbbiekben. Rögtön kezdeném az elején, eddigi élményeim alapján a tanítási eredményességet befolyásoló tényezők rendkívül összetettek és egyáltalán nem csak a tanár-diák kapcsolat minőségétől függenek. A könyvben bemutatott példák számomra túlságosan idealizáltak és egyszerűek. A jó tanár-diák kapcsolat legfeljebb egyfajta lehetséges alternatívát mutat be, egy jó alternatívát, de nem az egyetlen jól működőt. A legszigorúbb és legdiktatórikusabb tanártól is lehet sokat tanulni, sőt sajnos meg kell talán kockáztatnom, hogy itt a TF-en is a legtöbbet, vagyis a legmarandóbbat a messze-földön híres kalapácsvető (hogy nevekkel ne személyeskedjek) tanárunktól tanultam, tanultunk. Amikor az órák voltak senki se szerette, senki se örült, sőt volt, hogy féltünk mi lesz, de amit ő megtanított, azt még most is tudjuk, kikényszeríttette belőlünk a tanulást. Az biztos, hogy akkoriban, mikor az óráira jártunk meg voltunk győződve, hogy „ennél szemetebb” tanár nincs, de most már nem így vélekedünk róla. Gordon szerint egy ilyen tanárnak esélye sincsen, és mégis a való életben nem mindig elméletek alapján működik minden. Lehet, hogy egy időszakos rosszat el kell viselni a későbbi eredményekért. Ugyanakkor azt se mondhatnám, hogy egy Gordon-szerű rendszerben oktató tanárunkkal teljesen rendben lennénk. Érzem, hogy néhány tanárnál vannak ebbe az irányba hajló cselekedetek, de annak ellenére, hogy jól próbálja megvalósítani a könyvben leírtakat, még sincs a könyvben leírt siker. Az engedékenyebb tanárfajtára is lehet példát hozni, sajnos az ilyen tanáraink óráin általában káosz van, de rend semmiképp, ha nem kötelező, akkor a diákok nem is járnak be (amennyiben megtehetik). A tanári működés szerintem leginkább talán a következetességen alapszik. Ez sokkal fontosabb, vagyis inkább magasabb szintű annál, mint amiről a könyvben beszélnek. A következetes tanárban lehet csak bízni, hiába alakult ki a tanár-diák között partneri kapcsolat, egy tanár-haverban sohasem lehet annyira bízni, mint egy eszmében. Ez a fajta kapcsolat, azt kívánja meg, ahogy le is írják, hogy a tanár-diák egyenrangú félként vehessen részt a közöttük lévő kapcsolat-rendszerben. De ez elméletben akármilyen szépen is hangzik, sajnos vagy talán nem is sajnos, de nem valósítható meg a gyakorlatban, hiszen törvényszerűen nem lehetnek egyenrangúak. Ez legszembetűnőbben jelentkezik az életkorban és a már ebből is következő kötelező szerepeknél. Hiszen egy 30-40 éves (pláne idősebb) ember nem lehet partnere egy 10-16 éves gyereknek, nincs közös téma, nincs meg az a tapasztalat, de ami a legfontosabb, és amiből mindez következik, hogy más és más testi, lelki, emocionális, szociális fejlettségi szinten állnak. És minderre még rájön a tanárszerep is, hiszen ő az aki nevel, oktat, partneri helyzetben nem lehet ezeket elvégezni, hiszen nem érzem jogosnak, ha nem mint tanár, mint nálam jobb, okosabb mondja (még persze sokszor neki se). Fontos nagyon a tanári tekintély (és most itt nem a diktatórikus hozzáállásra gondolok), ez az egyik legfontosabb értéke a tanárnak, ennek elvesztésével, nagyon könnyen tanári hatékonyságát is eltűnik. Sajnos a mai világban ezt nem tekintik elég fontos értéknek, túlságosan is a szabadelvűség van elterjedőben és nagyon jelentős az általános értékvesztés, értékcsökkenés (de ez már más és nem lényegesen a könyvhöz és dolgozatomhoz tartozó téma). A másik dolog, ami idetartozik, és szintén nem tudok egyetérteni, hogy a szerző megpróbál egy mindenkire alkalmazható sémás rendszert alkotni, ahogy azt a 27. oldalon megfogalmazza. Ez nyilván megkönnyíti, a munkát, de valószínűleg nem a leghatékonyabb. Hiszen minden gyerek más és más, akkor hogyan lehet rájuk ugyanazt a sémát húzni, korosztályok között jelentős különbségek vannak, mert nem fog ugyanúgy válaszolni a kis másodikos gyerek, mint a 11.-es gimnazista, mindenki mást fog látni a tanári hozzáállásban. A kisgyerek mindenféle gondolkodás nélkül elfogadja azt, amit a tanár mondd, a nagy gimnazista viszont kétkedik mindenben, mindig a hibát keresi, a mögöttes szándékot. Más életkorokban különböző módszereket használva sokkal hatékonyabbak lehetünk. Túlságosan is leegyszerűsítőnek találom azt mondani, hogy mindenkit egy módszerrel kezelhetünk. És a faji kérdést sem lehet olyan egyszerűen megoldani, és itt most nem akarok fajok között különbséget tenni, de hazánkban sajnos jellemző, hogy bizonyos kisebbségek másként reagálnak és másként állnak hozzá ugyanahhoz a szituációhoz. Természetesen itt most nem csak a romákra gondolok, hanem a szegényebb, gyerekekkel kevésbé foglalkozó szülők gyerekeire. De hasonlóan nevelési problémák adódhatnak a gazdagoknál is, és egyáltalán nem mindegy, hogy miként állok hozzá azokhoz a gyerekekhez, lehet, hogy van ahol működő módszer lehet a meghallgatás, de van ahol ezzel csak tovább mérgesítem a helyzetet, arról nem is beszélve, hogy gyakran semmit sem tehet a tanár a gyerek problémájának megoldásáért. Más lehet a megoldás, ahol van pénz a családban, csak nem foglalkoznak eleget a gyerekkel, más ott, ahol nincs pénz, és azért nem foglalkoznak és teljesen más akkor is, ha minden megvan, és mégsem foglalkoznak jól. Nagyon komplex a feladat és nehéz, nem lehet megtanulható módszerekkel elintézni mindent. És akkor kicsit a problémákról és problémák megoldásairól. A könyv szerint a probléma a gyereké és ez közvetve érinti a tanárt, de nem az ő problémája. Mégis úgy gondolom, hogy legalább annyira a tanár problémája is, főként ha nézzük a testnevelés tantárgyát is. Elismerem, hogy ha nem figyel a gyerek, mert konfliktusa van valamivel, akkor a konfliktust kell megoldani, de lényeges szempont, hogy mi az, mert bizony a tanárnak a mai keretek között a „leggazdaságosabban” kell dolgoznia. Lényegtelen problémákkal nem foglalkozhat, és a leggyakrabban bizony apró-cseprő dolgok nehezítik az órát, itt leginkább erélyes fellépéssel lehet megoldani mindent és nem kell elkezdeni egyből „lelkizni”, hozzáteszem, nem is lehet, nincs rá idő. Viszont ha a gyerek nem figyel, akkor könnyen történhet valamilyen baleset, ami már bizony a tanár problémája, ily módon a gyerek lényegetlen baja, már a tanár közvetett problémája is. Ezeket a helyzeteket meg kell oldani, de a legeredményesebb megoldás a legtöbb esetben a megelőzés. A kiskorban beléjük nevelt normákat elfogadják, magukévá teszik, és azok a későbbiekben sem válnak nyűggé, ha azokat következetesen megkövetelik. Az persze igaz, hogy a gimnazista korban bevezetni szándékozott dolgok már ellenállásba ütköznek, és ott már lesznek konfliktusok a tanár-diák kapcsolatban, amik akár a tanítás rovására is mehetnek. Ezért úgy gondolom, hogy sokkal inkább fontos egy gondosan felépített rendszert követve (alkalmazkodva az egyéni sajátosságokhoz) tanítani és nevelni. Ráadásul az iskolai problémák, azonban több forrásból is adódhatnak, lehet tényleg csak a diáké, lehet a környezetéé és lehet akár a tanárban is a hiba. Először azt kell meglátni, hogy hol és miben van a probléma, (ami sokszor nehéz, főleg ha bennünk tanárokban van a hiba – nehéz az önkritika) és csak utána lehet a továbbiakkal foglalkozni. A problémák felismerése is változó képet mutathat, egy idősebb tanár gyakran nem is érti mi a tanuló problémája, ez épp a közöttük lévő generációs szakadékból követezik. Itt nagyon jó példa lehet a drog-kérdés. A legtöbb szülő és tanár sem sejti valószínűleg, hogy a mai fiatalok körülbelül (budapesti iskolákban ez valószínűleg magasabb érték) fele már kipróbálta a könnyű-drogokat és nagyrészük rendszeres fogyasztója is (ezt meg lehet kérdezni bárkitől, aki már ebben nőtt fel, sajnos így van). Ez egy fel nem ismert probléma, amit ha mégis felismernek esetleg, akkor sem tudják helyesen kezelni, valószínűleg túlreagálnák, és fogalmuk sincs hová forduljanak. És az sem, biztos, hogy ez a tanár feladata, de ha csak ő látja ezt, akkor csak ő léphet bármit is, és felmerül a kérdés, hogy mit lépjenek és lépjenek-e egyáltalán? A legtöbben hagyják, hogy ezt ők nem tudják megoldani, amit el is lehet fogadni, mégis akkor ki lesz az, aki megoldja? Úgy gondolom, ha már problémamegoldásról beszélünk, akkor talán a tényleg lényeges és nem csak a tanítást zavaró dolgokat, hanem sokkal inkább a tanulóink jövőjét is befolyásoló lényegi kérdésekben kell gondolkodni. Az iskolának általános nézetekkel szemben nem az a fő feladata, hogy megtanítson egy csomó, esetleg felesleges és használhatatlan lexikális tudásra, sokkal inkább, hogy felkészítsen az életre, amivel manapság talán keveset foglalkozunk. Legfontosabb feladata, hogy megtanítson sok az életben is szükséges viselkedésformára, tulajdonképpen mindarra, ami a boldoguláshoz szükséges és az ehhez szükséges tudásra (ennek eszköze az a rengeteg lexikális tudás), de ezekkel a problémákkal kéne sokkal inkább foglalkozni, és itt inkább olyan dolgokra gondolok, mint a fegyelem, tisztelet, kudarc-helyzetek, törvények elfogadása, betartása, tisztesség, alkalmazkodás, másokkal való együttélés és együttműködés. Ezek azok a dolgok, amikre az életben igazán szüksége lesz, és itt tudják ezt megtanulni és bizony előfordul, hogy ez konfrontációkkal és konfliktushelyzetekkel jár, de kellenek ezek, éppúgy mint a fegyelem, és a szabályok elfogadása. Ha kilép az életbe, az már nem úgy fog kezdődni, mint a gordoni óra, a közös szabályok megbeszélésével, hanem kőkeményen megkapja a meglévő jogrendszert és szabályokat, amit el kell fogadnia, mert nincs más legális boldogulási lehetőség. Itt a legális szónak is külön jelentősége van, hiszen mostanság divatba jöttek a nem tisztességes módszerek, ami nyilván pillanatnyi előnyökkel kecsegtet, de hosszútávon nem fenntartható. Éppúgy fontos a tisztelet kérdése is, ami szorosan kapcsolódik az együttéléshez is. A fiatalok még ebben az életkorban nem értik miért is fontos a tisztelet az idősebbek felé, majd csak akkor értik meg amikor már ők lesznek az idősek, és akkor már nagyon fontos lesz nekik is, de mint mindent, ezt is csak kiskorban lehet megtanítani, elfogadtatni. Ezzel kéne problémamegoldás témakörében foglalkozni, nem a pillanatnyi tanítás befolyásoló gondokkal, azok is fontosak, azt is meg kell tudni oldani, de talán sokkal fontosabbak a nevelési kérdések, és még inkább az, hogy a fentebb említett kérdésekben és problémákban ki is lesz az aki segít, aki tud valamiféle megoldási alternatívát mutatni. A Gordon-módszer nem jelent elég széles perspektívát a megoldáshoz, túlságosan is bekorlátozott a saját területére, és ami engem talán még jobban bosszant, hogy úgy állítja be saját módszerét, mintha ez lenne az egyetlen hatékony metódus. Ez már inkább filozófia, de talán idetartozik, senkinek sem lehet teljes az igazsága. Éppúgy nem lehet neki sem teljesen igaza, mint nekem se lehet az itt leírtakban. Részigazságokból épül fel minden, és mindenkinek igaza van, még akkor is, ha két igazság pont egymásnak az ellentéte. Hiszen vehetjük a feljebb már említett példát, ami a tanári diktatórikusság és engedékenység vitájában nyilvánul meg, ha eredményesek a tanárok azzal a módszerrel, akkor senki se mondhatja, hogy nincs igazuk, holott a két viselkedés egymás ellentéte, de mégis működik, és ez a kettőség megfigyelhető szinte minden más területen is. Szerintem sohasem szabad végletes lenni, ez pont abból fakad, hogy igazságok vannak és nincs egy igazság, mindig meg kell próbálni a szélsőségekből is kiemelni a jót és hasznosat. Mindenből csak azzal érdemes foglalkozni, ami működik az életben és jól hasznosítható, tudom, hogy talán ez kissé túlságosan is utilitarista szemlélet, de ez talán nem is baj, ha helyesen van kiválasztva, hogy mi is az, ami kell és mi az, ami nem. Ehhez lenne szükség szakemberekre, akik tényleg tudják mi fontos, mert a mai rendszerekben sajnos túl sokszor döntenek az igazi szakemberek helyett a minisztériumban ülő „szakértők” és gyakran hoznak olyan döntéseket, ami elméletben nagyon szépen működik, viszont a gyakorlatban hasznavehetetlen. Ez talán a mostanság bevezetett oktatási reformokra igaz. Vagy mondhatok egy nem annyira idevágó, de jól szemléltető példát is. A napokban kitalálták, hogy biciklizéshez kötelező lesz a fényvisszaverő mellény viselete, ami biztos, hogy sokat javítana a biztonságon, de az is biztos, hogy aki ezt kitalálta nem jár naponta biciklivel, de az is lehet, hogy egyáltalán nem is szokott és fogalma sincs arról, hogy ezt mennyire nem lehet a hétköznapokban fenntartani. Erre a helyzetre viszont jó példát mutat a könyv, hiszen egy működő dolgot a tanárok és szülők egymástól vettek át, valószínűleg minimális felső irányítással, itthon is fontosak lennének ezek a lentről induló reformok, mert ezzel lehetne rendbe hozni a dolgokat, többek közt az oktatásügyet is.
Jó sok dolgot felsoroltam itt tudom, és elég széles területről, tudom, hogy nem én fedezem fel a spanyolviaszt ezzel, mindenki látja a problémákat, de senki sem tesz semmit. Persze mert nem is tud, de valahogy túl sokszor látom azt, hogy megvan a probléma, és csak azzal foglalkoznak, de sohasem a megoldásával. Szociológia szoktam ezt a legjobban érezni, ahol mindig megbeszéljük a problémákat, amit mindenki ismer (például legutóbb a globalizációról volt szó), de nem beszéltünk, hogy mit lehet tenni, azért hogy megoldódjanak, például a globalizációra a tanárnő se tudott megoldást mondani, de akkor én mit kezdjek ezzel? A megoldásokat kéne keresni. Nekem is ezt kéne tennem a dolgozatomban, hogy a fenti kérdésekre valamilyen választ próbáljak keresni, de ez nem annyira könnyű. Nem könnyű, mert sajnos nem erre tanítanak minket az egyetemen, csak akkor az a kérdés, hogy hol fogjuk ezt megtanulni? Egyáltalán meg fogjuk tanulni, vagy esetleg a könyvben is vázolt pályát futjuk csak végig? Nagy lelkesedéssel elkezdünk tanítani, aztán meg rájövünk, hogy ez nem is olyan egyszerű, mint azt az egyetemen tanultuk, aztán ha valaki kitartó, elkezd tanulni, autodidakta módon, akkor esetleg eljuthat egy olyan szintre, ahol már lehet öröm is a tanítás, ha nem, akkor jöhet az állandó stressz vagy pályamódosítás. Bennem néha felmerül az a kérdés, hogy azok a tanárok, akik minket tanítanak – elvileg arra tanítanak, hogy örömmel tanítsunk – náluk öröm-e a tanításunk vagy csak nyűg. Sokszor érzem, hogy egyáltalán nem örömmel jönnek órára, és tudom, hogy ez persze nagyon is múlik rajtunk, de így mennyire tekinthetőek kompetens személynek, hogy akarnak minket erre tanítani? A kompetencia kapcsán még egy kérdés felmerül bennem, a tanári magatartás kapcsán. És itt egy kicsit megint ellentétbe kerülök a könyvvel. A T.E.T. szerint a tanárnak meg kell mutatni az igazi énjét, de azt tanultuk, és én ezzel egyet is értek, hogy gyakran a tanári példát, viselkedést követik a diákok is, különösen igaz ez a testnevelő tanárnál. De akkor viszont nem lehet rossz példát mutatni, mert nem követhet rossz mintát, ez szerintem alapvető. Ezért nem mindig mutathatja meg a tanár az igazi énjét, mert ő sem lehet tökéletes, vannak hibái neki is, hisz ember, de rossz példát ezzel akkor sem állíthat fel. Sajnos már az egyetemen is látok akár elfogadhatatlan példákat is, bár szerencsére ez nem általános, de átlagemberként is elutasítom, hogy valaki hullarészegen (vagy bedrogozottan) vezessen, de sajnos a tanárok közt is van ilyen és ez még mind semmi, mert tanítványainak ezzel „dicsekszik”. A tanítványok szépen követik is a mintát, és hasonló módon élnek és várhatóan, mivel ezt jónak tartják valószínűleg ezt is fogják továbbadni, és ez szerintem elfogadhatatlan. A tanárnak igenis viselkednie kell, nem mutathat rossz példát, de ez egyáltalán nem zárja ki a tanár-diák közötti szoros és bensőségesebb kapcsolatot. Erre rengeteg jó példát is láthatunk az egyemen szerencsére, méghozzá ami külön érdekes és hasznos számunkra, hogy rengeteg különböző tanári hozzáállást ismerhetünk meg (amit én a gimnáziumban nem tapasztaltam) a legdiktatórikusabb tanártól a legengedékenyebbik, meleg és hideg tanári hozzáállásokat. Viszont sokszor vicces, hogy a tanárok a másik tanár tanításhoz való hozzáállását gyakran a csoportok előtt kritizálják, a másik tanár mögött. Ez nem túlzottan következetes hozzáállás és nem is tisztességes, hiszen a másik tanártól ugyanúgy visszakapják és ezzel a diákok előtt értékelik le saját tekintélyüket, sajnos nincs meg a tanárok között sem a kellő összetartás, pedig elméletileg azt tanultuk (TNE), hogy ez nagyon fontos – már megint a következetesség. Ez a legeslegnagyobb baj szerintem az egész TF-en, hogy az elmélet nem találkozik a gyakorlattal. A legtöbb dolgot megtanuljuk elméletben, de gyakorlatban nem. Nekünk kéne átültetni a gyakorlatba, de ez nem egyszerű, és persze nem arra gondolok, hogy a tanároknak mindent a szájunkba kell rágni. De minden tanárnak készülő hallgatónak talán a pedagógia tantárgy a legfontosabb. Nem mondhatom, hogy nem foglalkoztunk vele az egyetemen, de eddig mindennel foglalkoztunk, csak a gyakorlatával nem. Eddig volt pedagógiatörténet, pedagógiaelmélet, didaktika, idén a testnevelés elmélet, valamint a pedagógiához szorosan kötődő pszichológiai tantárgyak, bevezetés a pszichológiába, fejlődéslélektan, de ez mind csak elmélet. Ezeket az elméleti tantárgyakat tanultuk elméletben, de sehol sincs gyakorlat, amivel tényleg foglalkozni fogunk. Ezeket az elméleti tantárgyakat nagyon könnyen autodidakta módon is elsajátíthatnék, de a gyakorlathoz lenne igazán szükségünk a tapasztaltabb tanárok segítségére, és erre nagyon kevés példát láthatunk az egyetemen. Pedagógia-pszichológiai témakörökben eddig csak egyik tanárunktól kaphattunk segítséget (akit pont emiatt a többi kolléga komolytalannak tartott, mert nem az elméletet tanította az előadásain), aki szintén elméletben, de legalább valamennyire gyakorlatot, pedagógiai szituációkat tanított. Néhány sporttantárgy kapcsán találkozhattunk még ezzel, olyan tanároknál, akiknek volt tapasztalata az iskolai tanításban és nemcsak egyetemi, hanem előtte általános és középiskolai tanárok is voltak. Ők tudták mi az, amit tanulnunk kéne, hogy mit fogunk tudni hasznosítani az iskolában, de a fentihez hasonlóan ők sem tudtak kellően érvényesülni a többi kolléga miatt. (Neveket nem szeretnék írni, nem szeretnék személyeskedni és senkit se megbántani, pláne akkor nem, ha még nincs is igazam) De úgy látom, hogy a fentiek, a túlzott elméletiesség nem csak iskolánk egyedi problémája, hanem egy univerzális probléma, a gordon könyvben is megfogalmazódik, a dolgozat elejére ki is másoltam egy rövid idézetben. Az idézet szinte szó szerint igaz ránk is. Szerintem ez a tanárnevelés egyik kulcskérdése, és ezt lenne fontos megoldani, hogy a jövőbeli gyakorlati munkánkat, ne csak száraz és sokszor nem is adekvát elméletekkel tanuljuk, hanem gyakorlatban, ahogy tényleg történni fog. Tudom, hogy erre lesznek a jövőben a tanítási gyakorlatok a különböző iskolákban, de ott már nem tanuljuk, hogy mit kell csinálni, hanem csinálnunk kell azt, amit már megtanultunk, élesben, igazi osztályok előtt. Sőt vannak olyanok is, akiknek már most (harmadikban) elege van ebből a képzési rendszerből és szeretnék minél hamarabb letudni az egyetemet, de nem azért mert nem érdekli őket a szakma – mert nagyon is – de úgy gondolják, hogy nem nyújt elég használható tudást és állandóan sok fölösleges részletekben veszik el a lényeg. Ezt még talán azzal tudnám igazolni valamennyire, hogy a legtöbb megkérdezett felsőbbéves nem örömmel, hanem félve megy tanítani. Már itt elkezdődik az a szorongás és a rendes, iskolai tanítástól való félelem. Ezt nagyon jól és több helyzetben is megfogalmazzák a könyvben is.
Elég borús kilátás a jövőre. Ehhez még hozzájön az is, hogy valószínűleg nagyon kevesen tudnak majd elhelyezkedni, így mindenki ragaszkodni fog a felkínálkozó lehetőségekhez, így nem biztos, hogy kellőképp tud érvényesülni, hiszen nem vállalhatja a konfliktushelyzeteket – amik pedig a pedagógusszakma velejárói – ezáltal nem teljesíthet maximálisan, nem taníthat úgy, ahogy szeretne és kéne, és akkor már megint visszajutottunk a fenti problémához. Némi pozitívum azért, hogy nagyon kevesen szeretnének ténylegesen tanárok lenni, és meg kell, hogy mondjam, hogy ez sok szempontból inkább vigasztaló, mint szomorú. Mióta a Testnevelési Egyetem felvételijén nincs alkalmassági vizsga, és itt most nem a gyakorlati alkalmasságira gondolok, hanem a pedagógiai alkalmasságira, azóta nagyon sok olyan fiatal is bekerül, akik – legalábbis a mostani viselkedésük alapján – nem alkalmasak erre a hivatásra. Már elméleti felvételi sincs az egyetemen, így sokan kerülnek be olyanok is, akik inkább csak a fizikai próbákon domborítani, tanulni meg nem szeretnek, minimális tudással elvergődnek valameddig és ha szerencséjük van még a diplomát is megszerezhetik. És ez így van, tanulás nélkül is, megfelelő kreativitással működik, persze kicsit más tészta, hogy erre a kreativitásra szüksége is van egy tanárnak, de nem egy minimális tudás nélkül. Szerencsére ezek az emberek nem is szeretnének tanárként elhelyezkedni, de a lehetőségük meg lesz rá. Az a kevés ember, aki tényleg tanár szeretne lenni, ami az én csoportomban körülbelül 10%, maximum 15 %, azok viszont figyelnek, tanulnak és próbálnak is tenni érte.
Ezekre a következtetésekre a korábbiakban megfogalmazott kérdések megválaszolásának próbálkozásával jutottam, de sajnos úgy gondolom, hogy választ én sem tudok adni, egyenlőre én is csak a meglévő problémákat látom. Megoldást találni egyáltalán nem könnyű, hatalmas reformokra lenne szükség. Az elemzendő könyvben is megfogalmaznak hasonló problémákat, de ott a problémák megoldásához elegendőnek gondolják a gordoni-módszert, illetve a T.E.T. tanfolyamokat. A mi esetünkben biztosan nem elegendő. Kezdésnek esetleg érdekes lenne, ha mi is tanulnánk ilyen módszereket a TF keretein belül, bár nem csak a Gordon-módszert, hanem egyéb alternatív, de inkább gyakorlati pedagógiával és pszichológiával foglalkozó tantárgyakat (mint amilyen a torna az iskolában tantárgy is - sajnos most már csak volt), ha máshogy nem legalább fakultáció keretében, hogy azok, akiket tényleg érdekel és szeretnének hatékony tanárok lenni, hozzájuthassanak ehhez a tudáshoz. A következő lépcső lenne a megoldás felé, talán ha a TF-nek is lehetne saját gyakorlóiskolája, mint ahogy ez más tanárképző iskoláknál már megoldott. Én ebben a két dologban látom egyenlőre azokat a lehetséges, és járható feladatokat, amiket talán reális keretek között is meg lehetne akár oldani, és ezekkel közelebb juthatnánk a célhoz. Nem szeretnék az írásommal senkit se megbántani és felelősségre vonni, nem is az én feladatom, de „aki éhes, mérges” és én bizony éhes vagyok a tudásra, mert szeretnék eredményes testnevelő lenni, hasznos tagja a társadalomnak.
A végén még egy kicsit visszatérnék a könyvre, hiszen tulajdonképpen arról, illetve annak alapján kéne írnom a dolgozatomat. Amennyit eddig elolvastam a könyvből tulajdonképpen érdekes, de úgy gondolom, hogy nem nekünk íródott, hanem az amerikai körülményekre. És ezért sok minden, ami ott kint jól alkalmazható, és amire jó alternatívát jelenthet a könyv/tanfolyam , az itthon egyszerűen nem állja meg a helyét, ezeket már fent leírtam. De azért sok olyan dolog van benne, amit mindenképp tudunk hasznosítani. Ilyenek például az alulról induló reformok, amikor a szülők is beleszólhatnak és a tanárokkal közösen tudnak működni, és végre nem a minisztérium az aki dönt. A könyv legtöbb módszerét is eredményesen lehetne alkalmazni bizonyos keretek között, és a hazai helyzethez transzformáltan. És annak ellenére, hogy a könyvben megfogalmazott pedagógiai hozzáállással a legtöbb helyzetben nem tudok egyetérteni, egyvalami van ami viszont tényleg nagyon lényeges és teljes mértékkel azonosulni is tudok vele. Mégpedig az, amit már többször meg is fogalmaztam a dolgozatomban, hogy nem elég az elmélet, hanem a legnagyobb szükségünk a gyakorlatra van, a gyakorlati pedagógiára. Hiszen már az ókori bölcs Plautus is megmondta: „Gyakorlat teszi a mestert.”