(katt rá, hogy láss is)

Így nézhettem ki ma...

A mai bejegyzéshez beetetésnek!
Ma halálfélelmem volt.
Már megint futni voltam.

a beharangozás után jöjjön a nap:

2008-01-30, Szerda
Sokmindentörtént nap ez a mai. Végre, szeretem az ilyet, csak még kicsit kifárasztó. Végre-végre elkezdődött a tanításom. Vagy legalábbis az óráim. Egyenlőre három bemutatkozó óránk volt. Átbeszéltük az órarendet, mikor mi lesz, rövid bemutatkozás, kérdőív Norvégiáról, az otthoni suliról, stb. Aztán egy rövid propaganda film, az óvodai szabadidőprogramokról. Itt egész természetben programozást elég nagy kultusz veszi körül, szavuk is van rá, Friluftsliv. Van értelme, de kicsit túlbonyolítva állnak hozzá, de még nem tudok róla sokat, ezt fogom tanulni félévig, majd ha már szakértő leszek, akkor nyilatkozok róla hosszabban. Egyébként, amit láttunk, hogy ovisokkal erdőbe mennek játszóterezni, van értelme. Különböző természetes „akadálypályákra”, kötelekre, sziklák mászása, de szerintem ez nálunk nem működne, elég balesetveszélyes, amit otthon nagyon rosszul tolerálnak, de majd még utána járok ennek is. Érdekes.
Mivel a három órának hamar vége lett, és kivételesen nem esett az eső, és annyira motivált kedvembe voltam, hogy elmentem futni. Megint új útvonal, egyre jobban kezdem átlátni a környéket. Csúcsra futás, a felfelén jó gyorsan, mert csak ott nem fáj a gyorsfutás, utána meg jó technikás volt a futás, mert a jég felolvadt és saras-mocsaras terepen összevissza kellett lépkedni. Egész jó kis kört futottam, el a nagy tóig, el amellett is, ahol múltkor beestem (és a tónak pont csak egy részén nem volt jég…) És ekkor. Futok hazafelé nagyban, már kicsit fáradtan, mikor egy kis dombon észreveszek valami nagy fekete állatot. Megijedtem, de egyenlőre csak kicsit. Nem farkas, az hamar kiderült, gondoltam nem lehet nagy baj akkor. Nyakörve is van, még jobb, háziállat, mindjárt jön a gazdája, gondoltam. Szép lassan, mindenesetre sétálva mentem tovább az ösvény. A kutya kikerült és egyenlőre semmi jelét nem mutatta a későbbi terveinek. Mögém került (hátba akart támadni…). Dombtetőn, kis fennsíkon megpillantottam még egy nagydarab fekete kutyát, de gazdájukat sehol se. Kezdtem nem örülni, de szép óvatosan tovább lépkedtem. Na a másik is mögém került, hasonló cseles módon. Már egészen elhagytam a kutyákat, és kicsit elkezdtem kocogni, hogy lelépjek minél hamarabb. Hátranézek jönnek utánam, kicsit megpróbáltam hessegetni, de csak olyan aranyos módon, hogy jó-jó, de nem kell nekem kutya és egyébként se jöhetnétek be a házunkba. De úgy látszik nem értettek, ezek norvég kutyák, én meg magyarul próbálkoztam (lehet angolul kellett volna, de úgy nem tudom mit kell a kutyáknak mondani). Osonok tovább, de titkon hátranézek, erre a kutya a fogait vicsorítja. Jaj. Más lehetőség híján szépen lopózom tovább, hátha ha messzebb kerülök tőlük békében hagynak. De nem, támad. Hátrafordulok, üvöltök rá, tiszta erőmből (otthon tájfutásnál bejött), egy pillanatra visszahőkölnek, de látják, hogy ez semmi plusszal nem jár, így jönnek. Nahát ebben a pillanatban volt halálfélelmem. Az erdő közepén, két támadó, nagy fekete kutyával, egyedül, mindenféle eszköz nélkül. (Már osonás alatt kerestem követ botot, de mocsár lévén semmi használható) Az egyik fejét elütöttem mielőtt megharapott volna, a másikat megpróbáltam rúgni, de elhajolt előre, de legalább hárítottam a támadását. (Persze semmilyen elmélet, modell, rendszer, dominancia-elmélet, sőt még a küzdelmi magatartás szélsőséges individualista formája se jutott eszembe – semmi értelmes, amit küzdősportból tanultunk) Kis harc és üvöltés után beláttam, hogy előbb utóbb ketten sokan lesznek, ezért a támadásokat hárítva elkezdtem iszkolni, mint egy nyúl. Mint egy nyúl, pedig nyúl még soha nem voltam…Aztán lemaradtak, ez köszönhető a technikás terepnek is, meg hogy a következő dombra, mikor futottam feltűnt a gazdájuk. Egy szót se szólt, bocsánatot se kért, semmi, még köszönni se köszönt. Kicsit pszichónak nézett ki, megszólítani se mertem, csak csúnyán néztem rá, de nem mertem kockáztatni, hátha rám uszítja a kutyáit újra. Örülve, hogy ép bőrrel megúsztam, rövid regenerációs megállás után, összeszedve magam, szépen óvatosan hazafutottam. Biztos ennek is van tanulsága, mint a múltkori tóbaesésnek, de most nem tudom mi. Nem kéne futnom? De az meg kinek és miért jó?
Hazaérve, a hasam egyben maradását ünnepelve megettem az utolsó 10 koronás kis pizzám. (nem nagyon lesz sajnos pizzám se többet, mert igaz, csak 10 korona, de rizs, spagetti, krumpli sokkal olcsóbb) Utána, egy kis nyugi-pihi.
További programom volt még a napra, át a lányokhoz és testi lefáradás után sziporkáztam a munkában. Szórólapokat, vagyis hirdetéseket gyártottunk munkakereséshez. Norvégul, mert Lilian volt olyan rendes és lefordította nekünk. A végén olyan kreatív figyelemkeltő mintákat rajzoltunk rá, hogy nem csodálkoznék azon se, ha designer irodától hívnának, hogy menjünk hamar dolgozni. Pedig én már kukásnak is beállnak, a kukák csak megértenek angolul is…
Este befejeztem a népdalok letöltését, 380 népdal töltöttem le, amivel a rengeteg munka azárt volt, mert mindegyiknek külön le kellett írni a nevét. De legalább most van sok új hallgatnivalóm.
Ja és megnéztem a tegnapról lemaradt Requiemet. Kicsikét sírtam ezen is természetesen, mint mostanában minden filmen. Valamiért mindegyiken lehet.